2021/3. A nemszeretem dolgoktól a kiégés-narratíváig

A hét eleje a fontos találkozók mellett a nemszeretem dolgok ideje volt. Örömet nem adó, s ezért mindig a lista végére kerülő teendőket vettem elő, amik amúgy óriási erővel nyomasztanak. Biztosan nem vagyok egyedül, aki hajlamos a halogatásra. Sőt, örömmel és olykor élvezettel teremtek jó – vagy legalábbis jónak tűnő – indokokat és magyarázatokat a patópálságomhoz. Pedig tudom, hogy a megoldatlanul hagyott ügyeink energiavámpírként motoszkálnak az agyunkban, és felelnek fásultságba hajló fáradtságunk jelentős részéért. 

Abban, hogy erőt vettem magamon és két napra összerendeztem a “tartozásaimat” szerepe volt Horváth Bence minapi cikkének a 444.hu-n, amit a halogatással indít és amelyben a fiatal felnőttek alapállapottá vált kiégéséről fest borús képet. 

Az írás egy lehetséges társadalmi földrengést jósló befejezésben előrevetíti, mi történhet majd akkor, amikor ennek a generációnak “végleg elege lesz abból, ami körülveszi”, s a kilátástalannak ítélt helyzet a keretek lerombolását hozza. A disztópiával most nem foglalkoznék, de annyit érdemes megjegyezni, hogy bár a cikk az 1980. és 2000. között születettekre hivatkozik, de igazából minden generációról szól. Például akkor, amikor a hátralépés vagy megpihenés vágyát és a lemaradástól való rettegést említi. Az alattomosan romboló következmény a folyamatos készenlét (belső) igénye és a “nem engedhetem meg magamnak” mindent legyőző narratívája miatt a pihenésre való képtelenség. A látszólag céltalanul önmagamra fordított idő eltűnik, a munkalétforma kikapcsolhatatlanná válik. 

Erről villant be egy igen gazdag honfitársunk néhány évvel korábbi nyilatkozata arról, hogy számára a downhill kerékpározáson kívül semmi sem ad igazi kikapcsolódást. Csak, amikor a meredek terepek sziklákban és letörésekben gazdag pályáin száguld, akkor felejti csak el az üzleti kihívások és befektetési döntések kíméletlen világát. Önerőből, saját magára támaszkodva nem tudott kikapcsolódni, bedarálta a szerep és elterelte a figyelmét a feladat – önmagáról.

Amúgy ez az egész kiégés-narratíva elképesztően érdekes, s felületes tanulmányozása is éjszakákra tudja beszippantani azt, aki, erre adja a fejét. Nagyon rövid idő alatt futott be óriási karriert, sokan a korai 21. század meghatározó buzzwordjének tartják azóta, hogy egy amerikai pszichoanalitikus megalkotta az első definícióját, még valamikor a hetvenes évek végén: “krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” Azoknak, akik szeretik tesztelni magukat, óriási felület kínálkozik: itt vagy itt lehet próbálkozni.

Nagyképűséggel határos lenne azt mondani, hogy itt is minden egy (a) nemmel kezdődik. Nemet mondani a megalapozatlan elvárásokra, nemet mondani az erőn felüli feladatokra, nemet mondani egy mérgező vezetőre vagy tömeggyilkos közegre, nemet mondani akkor is, ha a karrier forog kockán. Nemet mondani a függőségre, amikor egy külső erő határoz meg ahelyett, hogy saját érdekedben és saját jogodon cselekednél. Nemet mondani arra a méltatlan egyensúlytalanságra, amely a szervezet oldaláról nézve mindent akar (majdnem) semmiért. 

Az elmúlt tíz évre visszagondolva összeszámolni sem tudom, hányszor láttam magam körül azt a folyamatot, amikor lemerülőben vannak az energiaforrások, a teljesítményt pedig már csak a rutin tartja fenn. A lélek már leölve, de a test még halad. Ilyenkor általában egy kettős kérdésre kerestünk választ: mikor mondasz végre nemet arra, hogy mindenki mást előre engedj a sorban, s mikor figyelsz mások helyett végre magadra is, amikor a legjobb megoldást keresed. Ha az egészséges önzés nem működik, akkor bárki könnyen más(ok) gyarmatává lesz. Az egészséges önzés pedig mindig azzal a bizonyos nemmel kezdődik.