2021/7. Egy mesterterv, az önzés és a hálaféleségek

Nem csak a minden hájjal megkent politikafalóknak, de a laposföld-hívőknek is izgalmas olvasmánnyal jelent meg a héten a Time magazin a Trump-Biden csatáról. Pontosabban szólva az azzal kapcsolatos együttműködés/összeesküvés gyakorlatról. A címe önmagában is kattintásvadász – a 2020-as választások kétpárti megmentésének titkos története – de még többet elárul a jelentőségéről, hogy már a nyomtatott szám utcára kerülése előtt elérhetővé tette a teljes szöveget a kiadó. (Nem teljes terjedelmében és nem teljesen elfogulatlanul, de magyarul a Mandineren érhető el a szöveg.)

A sztori főszereplője egy fiatal nagypapa kinézetű szemüveges-szakállas férfi, aki történetesen az AFL-CIO, vagyis a legnagyobb befolyással bíró amerikai szakszervezet elnöki főtanácsadója. Ő Mike Podhorzer, aki időt és fáradtságot nem kímélve dolgozott azon, hogy – demokrata és republikánus, vagyis: kétpárti erőforrásokat bevonva mentse meg a választást. Kettős kihívást azonosított: a Covid-19 hatását, amely távol tarthatja a választókat a véleménynyilvánítástól és Trump hozzáállását, amely kizárólag az újrázást fogadta (volna) el legitimnek, minden mást csalásnak állított be már jóval a voksolás előtt.  Amúgy igazi nagy dobás nincsen a Time cikkében pontokba szedett tervben, inkább csak 1000 apró lépés: küzdelem a fakenews-zal szemben, ösztönzés a levélben történő szavazásra, források a választási rendszer elemeinek, a választott képviselők választói “szemmel tartása”, és adat, adat és adat. Podhorzer elismerten azok közé tartozik, akik már a 2010-es évek elején felismerték ezek jelentőségét a (politikai) kampányok kivitelezésében.

A cikket jegyző Molly Ball igazi rejtőzködő varázslónak írja le és The Architect-nek nevezi Podhorzert, aki nem keresi a nyilvánosságot, bár szakszervezeti pozíciója által majd’ negyedszázada meghatározó szereplője a washingtoni történéseknek. Magyarországról nézve amúgy egy szakszervezet nem tűnik fajsúlyos politikaformáló szereplőnek. Az AFL-CIO erejét azonban mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a Fehér Háztól kőhajításnyira áll impozáns székháza, s ha kitekintenek csupaüveg irodáik ablakán, akkor könnyen ellenőrizhetik, hogy otthon tartózkodik-e a szabad világ legnagyobb hatalmú embere.  Amúgy a sok-kolumnás cikk remek példa arra, hogy egyazon dolgok – szekértáboroktól függő – értelmezése, hogyan illethető az együttműködés vagy az összeesküvés szóval. Ha én csinálom, akkor együttműködés, ha más csinálja ellenem, akkor összeesküvés. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a világban 🙂

Egyfajta “köszönömnek” tűnik ez a cikk, vagy még inkább főhajtásnak azok előtt, akik láthatatlanul ugyan, de sokat tettek Biden elnökségéért. Gyakran halljuk a mondást, hogy a hála nem politikai kategória, és sokszor gondolunk arra, hogy amúgy is kiment a divatból. Nem vitatva a köz megítélését, de nekem ellenkező példáim is vannak. Rögtön három is. 

Az első egy rövid Messenger-üzenet formájában érkezett: “Hello, gondoltam jelentkezem. Jó okom van rá. Amit anno együtt formáltunk, az megvalósulni látszik. Meg1x köszi a biztatást, sok mindent köszönhetek a beszélgetéseinknek…! Egy kv mellett kivesézhetnénk…” Igazából, persze, nem a beszélgetéseinknek kellene köszönnie, hanem magának. Annak, hogy kész, képes és alkalmas volt egy feladatra, ami valamiért folyton elkerülte. Az én szerepem csak annyi volt, hogy ráébresztettem, s talán rá is kényszerítettem, hogy számoljon végre magával is, ne engedjen mindig mindenkit maga elé a sorban. Van ideje, persze, a nagylelkűségnek, de ugyanígy van ideje az önzésnek is. Mert ez az egyik olyan dolog, amit nem tudunk kiszervezni, de még csak delegálni sem.

A másodikkal egy, a hazai nyilvánosságban otthonosan mozgó kreatív és nyughatatlan “szakmai celeb” szolgált. Radnai Péter (DJ Radnai) kedves levélben hívta össze azokat, akik több évtizedes karrierje során meghatározó hatással voltak a fordulatokra: továbblendítették, elismerték, utat ajánlottak vagy éppen lehetőséget adtak neki. “Arra gondoltam, hogy (…) megpróbálom összehívni egy közös süteményezésre azokat, akiknek sokat köszönhetek azért a pályámon, hogy minden úgy alakult, ahogy.” – írta. Korra, nemre, meggyőződésre s még ki tudja hány ismérv szerint is rendkívül vegyes társaság verődött össze és hallgatta a színesebbnél színesebb történeteket országhatáron innen és túlról. Azon szerencsések között voltam, akik meghívást kaptak erre az emlékezetes eseményre, s akiknek ez olyan élményt jelentett, amibe ma is beleborsózik a háta. Javasoltam is neki, szabadalmaztassa a Tribute-party szervezési eljárását, hátha többeknek megtetszik. 

A harmadik egy Facebook poszt volt évekkel ezelőtt, amelyben Kende-Hofherr Krisztina, a sikeres sztármenedzser, s immár motivációs előadóként is nagyon keresett KHK vette sorra azokat, akiknek hálás. Azokat is, akik olvashatták a sorait, s azokat is, akik már nem. TOP-listát írt, a teljesség igénye nélkül. Megrendítő volt elmélyülni a szavakban s megtisztelő a “tag-eltek” között lenni. Jó érzés, hogy Krisztát és Pétert is sok-sok éve a barátaim között tudhatom.

Ez a fajta hála, valójában visszajelzés. Csak adni lehet, venni nem. Vagyis: csak azoknak a sajátja, akik adni is tudnak nem csak venni. (Tudom, néha sok, de imádok játszani a szavakkal.) Szóval, a hála annak a tudatosítása, hogy nem felejtelek. Vagyis nem felejtem el honnan és kikkel jöttem. Vagy – ahogyan a héten írtam valakinek: ügyelek arra, aki figyel(t) rám. Figyelve lenni – ha az nem egy titkos szolgálat által történik – igenis jó dolog: finom bonbon a léleknek.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy Ti összeállították-e már a saját hála-listátokat, és megosztottátok-e az érintettekkel?