2021/8. Bicska Maxi dilemmája, a korkérdés és egy csipet háztáji

Keserűségében kérdezi a közönséget Bertolt Brecht hőse Koldusoperában arról, vajon “Mit számít egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”. Irodalomkedvelő középiskolásként került a kezembe először a színdarab, aztán különféle rendezésekben újra- és újranéztem budapesti színházakban. Ez a mindössze hat szó viszont évtizedek óta velem van: ízlelem, idézem, használom. Évekkel ezelőtt ezen a címen önálló tréningmodult is fejlesztettem már.

Természetesen nem Leninben bízó marxistává lett, de Németországból mégis inkább Amerikába menekült Brecht keserű kapitalizmuskritikája okán, hanem annak szimbólumaként, hogy mennyivel nagyobb hatású dolog valami újat létrehozni, mint csatlakozni ahhoz, amit már mások kitaláltak. Különösen azért felemelő feladat ez, mert szabadabb mozgást ad, több kapcsolódási pontot kínál és tisztább láthatóságot biztosít. Díjat kapni is remek dolog, de adni még nagyszerűbb. Közösséghez csatlakozni megfontolt döntés, de saját közeget teremteni a kapcsolódáshoz nagyobb kihívás, ahogyan megálmodni valamit szebb munka, mint más álmának valóra váltásában segédkezni. (Az is igaz ugyanakkor, hogy ennek is és annak is van ideje és jogosultsága hosszú életünk során.) És az éremnek, persze, itt is két oldala van. Ez a teremtés némi eredetiséget, a kiállás bátorságát és rengeteg befektetést kíván: időt, figyelmet, anyagi javakat. És ahogyan Presser Gábor zseniálisan írta és énekli az egyik kedvenc LGT dalomban: “csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja”.

A “csakazjöjjön” lendülete megjelenik a családi vállalkozások színpompás világában is. Hiszen, aki ilyen alapítása mellett dönt, az kétségtelenül beleáll valamibe: bankot alapít, s nem bankot rabol. Magabíró ember lesz, és jó esetben bankot is robbant – hogy folytassuk a szójátékot.

A beszállási stratégia tehát adott, de egyre többször és egy egyre többeknek kell szembesülniük azzal, hogy a korosodó alapító tulajdonosok milyen stratégiát választanak a kiszállásra. Vagyis arra, hogyan örökítik át akár családon belül generációknak, akár vezető munkavállalók révén, vagy más módokon a működést, a hagyományt és vitetik tovább a nevet. 

Az elmúlt napokban több beszélgetésemben és két feladatban is előkerült ez a közeg, így némi kényszer hatása alatt, de igazi örömmel ástam bele magam a részletekbe. Idézek is két megfontolásra érdemes adatot. A nagyjából 110 ezer hazai családi vállalkozás közel egyharmadára jellemző, hogy valamennyi tulajdonosa és ügyvezetője elmúlt már hatvanéves. (Az Opten stratégiai igazgató Csorbai Hajnalka cikkében további adatokat is talál az, akit a téma jobban érdekel. Személyes tapasztalatból mondom: statisztikák fogyaszthatóvá tételében nem ismerek jobbat nála.)

Viccesnek szánt születésnapi köszöntésekből tudjuk, hogy a hatvan az új ötven és a hetven az új hatvan, de amikor a kétszerkettő józanságával gondolunk ebbe bele, akkor nem tagadhatjuk: a rendszerváltás idején indult családi vállalkozások kulcskérdése lett az öröklés. Ezt pedig csak erősíti, hogy a pandémia idején egyre többen ismerjük fel, milyen sebezhetőek vagyunk. Mennyi mindent nem láttunk-tapasztaltunk még a világban. Úgy éltünk, s tettük a dolgunkat, mintha sohasem halnánk meg, most pedig már attól kell tartanunk, hogy meghalhatunk anélkül, hogy igazán éltünk volna.

Ráadásul ennek a kérdésnek a megoldása a családicég-tulajdonosok felelőssége, de érintettje további többszázezer olyan ember, akiknek ők adnak munkát. Érdemes hát szembenézni ezzel a felelősséggel és ugyanazzal mozdulattal körülnézni a világban: hogyan csinálják mások, milyen modellek és lehetőségek vannak, mit mondanak arról a helyzetről, amibe belekerültünk, a körülöttünk állók.

Apropó, körülöttünk állók! Az előbbiekhez képest jelentéktelen apróság, de a héten az utolsókat simítottam az új weboldalamon. (Nagy lépés az embernek, kis lépés az emberiségnek, ugye.) Ehhez végigolvastam azokat az mondatokat, amiket mások írtam rólam. Ügyfelek, távolabbi és közeli ismerősök bizonyították, hogy önmagunk “dicséretét” igenis érdemes másokra bízni. Egyetlen egyet választottam ki és másolok ide azoknak, akik a Hetem sorozat nyolcadik részét is elolvasták egészen az utolsó betűig:

„Csaba megkeresett, hogy az újonnan induló honlapra írjak néhány mondatot. Másoktól megkérdeztem volna: rendben, de milyen lesz a honlap felépítése, kik írnak még rajtam kívül, stb. Most ez elmaradt. Az Ő esetében tudom, hogy mindig jól átgondolt, profin kivitelezett, amibe belevág és olyan embereket gyűjt maga köré, ahol büszkeség a csapat tagjának lenni.”