Hetem 2021/6. Hiányos lista, láthatósági mellény, Frida csatol

Újságíró tanoncként verték valamikor a fejembe, s eléggé sikeresek voltak a mestereim, ha máig elevenen él bennem: a hír az, amit el akarnak titkolni, a többi: csak reklám. Az újságírást régen feladtam, de az újság olvasása maradt. A héten például a Forbes „Az 50 leggazdagabb magyar” összeállítása idézte fel bennem a tanítást. Az idei ötven valójában csak 49, mert az ötvenedik helyen egy elegáns szerkesztői jegyzet emlékeztet a tavalyi esetére. Akkor a teljes lapszámot vissza kellett hívni az árusoktól, mert az egyik érintetti kör, (a közpénzekből szépen részesülő Hell Magyarország tulajdonosai) annyira nem akarta, hogy magánvagyonuk köztudomású legyen, hogy ideiglenes bírósági intézkedést kértek és kaptak. A verdikt maradt, s ez kísértetiesen emlékezet arra a hetvenes évekbeli budapesti keltezésű MTI hírre, amely így szólt: A hazánkban ideiglenes állomásozó szovjet déli hadseregcsoport tisztjei átvették a nekik épített öröklakások kulcsait.

Amúgy ez a rejtőzködő életmód nem mai keletű. Az egyik legnagyobb múltra visszatekintő magyar család – az Andrássyak -, egyik jelmondata éppen erre utalt: „Non videri, sed esse”. A latinhoz hozzám hasonlóan keveset konyítóknak kedvezve ez annyit jelent: nem látszani, hanem lenni.

Hogy ne csak a kimaradóról legyen szó: az 50 leggazdagabb köszöni jól van – a vagyonok növekedése tart, az élen Mészáros Lőrinc (Opus Global), követi Csányi Sándor (OTP), a dobogóra állhatott még Veres Tibor (Wallis). Biztosan az ő fejük is fáj valamiért, mégiscsak egy világméretű járvány második és harmadik hulláma között vagyunk, amikor egyre nehezebb eligazodni az érkező vakcinák és kiszivárgó oltási tervek között. Ahogyan az is, hogy egyre érzékenyebbek és türelmetlenebbek vagyunk: egymással és a világgal is.

Biztosan vannak korok, amikor érvényes az ebben tetten érhető megfontolás. A mai nem az. Háborús időkben, és a Covid különféle hullámai annak számítanak, egy vállalat vezetőjének “láthatósága” sokkal fontosabb, mint bármikor. Az átlátható döntési folyamatok, a nyílt és egyenes kommunikáció, a személyes jelenlét – akár valóban közvetlen találkozásokkal kicsi csoportokban, akár online értekezleteken – nagyon sokat jelent a dolgozóknak. Ha az igazat és nem csak a valódit mondják, ha megvilágítják az összefüggéseket, nem csak kinyilatkoztatnak, ha támaszt nyújtanak és válaszolnak a kérdésekre. Ha türelemmel hallgatnak és szenvedéllyel beszélnek. Tetszik vagy sem, ma a vállalatok vezetői tölthetik ki azt az űrt, amelyet a bizalomvesztett intézmények nem tudnak. Kéznyújtásnyi távolságra vannak a munkatársaiktól, érdekeik és értékeik is hasonlóak. A legjobban akkor teszik a dolgukat, ha nem csak vannak, hanem látszanak is.

A személyes blogok azért is jók, mert mérhetetlen mennyiségű privatizációra adnak alkalmat. Most például arra, elmondjam: Frida lányom hét éves lett, és itt is ünneplem egy kicsit, mi mással, mint egy történettel. Öt éves volt, amikor elesett a sípályán. A többiek már lent voltak, ő ült a földön egyedül, és nem hallotta a neki kiáltott tanácsokat (nyomd a térded, állj föl, próbáld meg…) Váratlan helyzetbe került, látta ugyan a segítőket, de magára volt utalva. Lecsatolt, leszánkáztatta a léceit, utánuk csúszott a fenekén, aztán kezdte újra. Később lakonikusan csak ennyit mondott: a földön ülve azon gondolkodtam, hogy egy jobb megoldást kellene találnom, minthogy itt maradok és sírok.

Február második hete valamennyiünknek remek alkalom, hogy találjunk egy jobb megoldást. Tűzzünk ki olyan célt, amit nem könnyű elérni, s tegyünk érte olyan lépéseket, amilyenekre nem voltunk rákényszerítve korábban. A jutalom biztosan nem marad el.