Nicht vor dem Kind…

.. vagyis: ne a gyerek előtt! Nehogy már a serdületlenek és a még talán neveletlenek jelenlétében beszéljük meg a fontos dolgokat. Mert nem tudják feldolgozni a szokatlan információkat. Vagy éppen fejvesztve menekülni kezdenek, téves következetéseket vonnak le a diskurzusból, esetleg belebeszélnek, ami azért már tényleg túl lenne a tűrhetőn. Skandallum!

Kétségtelen, hogy vannak korok és vannak témák, amelyek nem valók öt- vagy hatéveseknek, talán kora tinédzsereknek sem, de valamennyien elérjük egyszer azt a kort, amikor a dolgok eltagadása többet árt, mint őszinte megosztása. A munkaállás ideje, s azt azt követő röpke évtizedek pedig egészen biztosan ezt követelik. A kirekesztés és az eltagadás alattomosan betegít, a megosztás és bevonás viszont éltető energiákat szabadít fel. Illyés Gyula fogalmazta ezt maradandóan Bartókról, a világ „hírhedett” zenészről (zenészének?) írt versében az ötvenes évek félelmetes légkörében.

„ (…) S jogunk van / – hisz halandók s életadók vagyunk – / mindazzal szembenézni, /mit elkerülni úgysem tudhatunk. /Mert növeli, ki elfödi a bajt.” (…)

A „nicht vor dem Kind” dilemma minden vezetőt próbára tesz. Sokat beszélgethetek erről velük. Mennyit adhatok át a rendelkezésre álló információkból a szűkebb vagy szélesebb vállalati nyilvánosságnak? A teljes őszinteség az alap, vagy a szükséges és elegséges elve alapján válogassuk meg a szavainkat? Hogyan csomagoljam fogyaszthatóva a többdiplomások, az érettségizett és a szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkezők, esetleg a még tanulatlanabbaknak a mondandómat? Miként érjem el, hogy ugyanazt értse meg belőle a zöldfülű és a korelnök is? Vagy méginkább: azt hallja meg belőle, ami rá tartozik, de ne érezze kirekesztésnek, hogy nem bontom ki neki az igazság minden szeletét.

De vissza a kommunikációs problémára: a kinek, mit és hogyan kérdéseire!

Amikor ilyen helyzetbe a keverdek az ügyfeleimmel, mindig abból indulok ki, hogy a vállalatoknál nem gyerekek dolgoznak, akiknél még akár indokolt is lehet a „kegyes hazugság”, hanem felnőttek. Megérdemlik a tiszta beszédet, a „valódi” mellett az igazat, a tény mellett a magyarázatot, a körülményeket és az összefüggést is. Jár nekik, hogy a lehető legalaposabban és a lehető legkörültekintőbben tájékoztassák őket. Időigényes? Igen, de a vezetők – ha nem csak irányítók – munkaidejének döntő része éppen ez: a kommunikáció. Munkaigényes? Igen, mert kisebb munkavállalói egységekre kell fogalmazni.

És még valami: a munkatársakkal (érintettekkel) felépült bizalmi a kommunikáció kulcskérdése. Hosszú évek aprómunkája nyer értelmet egy-egy élesebb, hogy ne mondjam: válsághelyzetben. Ha korábban be tudtam bizonyítani, hogy állom szavam, akkor cserébe várhatok, sőt kérhetek időt és türelmet. Ha részrehajlás nélkül mérlegeltem, ha az érdem és nem a brancsbeliség alapján ítéltem meg embereket, akkor előnyből indulok.

A vállalati kultúrát alapozó nyílt és egyenes kommunikáció, az ember tisztelete a tekintély mellett, az odafordulás és az empátia azt is elfogadhatóvá teszi, ha egy vezető nem tudja, vagy nem akarja elmondani a teljes igazságot.

Amikor péntek reggel a miniszterelnök, saját szavaival élve, “csupa rossz hírrel érkezett” a Kossuth Rádió stúdiójába, hogy elmondja: fertőzöttek száma a következő hetekben tovább nő, ez pedig alaposan kifeszíti az ellátórendszert: minden orvosra és nővérre szükség lesz, nem elfedte a bajt. Éppen ellenkezőleg: váratlan őszinteséggel adta tudtunkra, hogy nehéz napok várnak ránk.

Kérdés most az, hogy a vállalatok és közösségek ilyen-olyan szintű vezetői a napsütéses hétvége után mit visznek ebből tovább? Változtatnak-e valamit/eleget a munkavégzés módján? Csökkentik-e vállalati találkozások számán, módosítanak-e a munkahelyek kialakításán? Mi történik ügyfelekkel folytatott személyes kommunikációval? Vagyis: mi tesznek azért a maguk eszközeivel, hogy kifogjanak a korábbinál is fertőzőbb és kiszámíthatatlanabb Covid variánsokon? Megtesznek-e mindent, hogy ne csak a gazdaságot, hanem életet is mentsenek? Odafigyeléssel, még nagyobb érzékenységgel, mint korábban mutatják meg: tisztában vannak a szerepükkel és képesek a legjobbat nyújtani benne.

Hamarosan eldől, hogy a törvény erejével bezárják-e sokak szavát meghallva ismét az iskolákat, korlátozzák-e a plázák nyitva tartását, tesztelik-e végre a tanárokat, szigorodik-e a kijárási tilalom, kötelező lesz-e az FFP2-es maszk. Ez is fontos, de meggyőződésem, hogy egyenként is tehetünk többet. Ahogyan Meskó Bertalan orvosi jövőkutatótól, a The Medical Futurist alapítójától hallottam más témában, s sokszor idéztem is azóta: „ami rajtunk múlik, az rajtunk ne múljon”. Kinek-kinek a saját világában kell összeszednie magát: remélve a legjobbat, de készülve a legrosszabbra. A vezetői példa, a „nicht vor dem Kind” gondolkodás sutba dobása mindannyiunk használt válhat.

Apropó, remélve a legjobbat! Az egy héttel korábbi Hetem-ben már írtam, hogy hamarosan elkészül új új weboldalamon. (Nagy lépés az embernek, kis lépés az emberiségnek, ugye.) Ehhez végigolvastam azokat az mondatokat, amiket mások írtam rólam, s most néhány hétig közül egyet-egyet kiválasztok és idemásolok azoknak, akik végigolvasták a fenti szöveget, s van még egy gondolatnyi idejük rám és velem:

„Csaba az őszinteségével, lazaságával és tapasztalatával játszi könnyedséggel épít közösségeket élőben és virtuálisan is. Képes összetartani olyan csoportokat, aminek tagjai sosem ismernék meg egymást, ha nem ismernék Csabát. Világlátott egyéniség és a mindenki által vágyott tanácsadó is, mivel mindig tudsz arra számítani, hogy ő már látott olyan helyzetet, amivel most küzdesz és lesz is ötlete, javaslata. Az örök kíváncsi, aki minden nap tanulni akar valamit és azt is meg akarja tudni, hogy te mit tanultál ma.”