Támaszkodsz rá, vagy kapaszkodsz bele?

Hatból négy alkalommal már az első három találkozónk egyikén előkerül a címben szereplő egyszerű kérdés. (Ahogyan az is, amiről korábban már szó esett.) A megszólított és egyben a cselekvő alany a vezető. Többségükben nagy szervezet élén állnak, komoly tapasztalattal bírnak, C-szintű direktriportokból álló csapatot irányítanak. Akire pedig a kérdés utal az egy kulcsember. Olyan, aki korábban egészen biztosan a megoldás része volt, de ez a minősítés – időlegesen vagy végérvényesen, akkor még nem tudni – már nem illik rá. 

Egyedül nem megy – ezt minden vezető tudja. A “megoldom magam” egyszerű időszaka az első felelősségteljes kiscsoportvezetői kinevezéssel vált múlt időre. A megszerzett tudás nem veszik el és mesterfogások még sokáig megmaradnak, de a valódi munka egyre inkább az irányok meghatározásában és a kulcsemberek kiválasztásában jelenik meg. Néhány karrierugrás és a kétkezi megoldások már nem vezetnek eredményre, a felgyűrt ingujj még marad, de az olajszagú és zajos üzemet felváltja a kényelmes iroda magánya. 

Ebben a magányban pedig időről-időre megfogalmazódik a kérdés: a közvetlen csapatom a legjobb szervezeti rendszerben működik-e, s ha igen, akkor az egyes pozíciókat az arra abban a pillanatban leginkább alkalmasak töltik-e be. A helyzetek változnak, szintúgy a vállalat előtt álló feladatok. Ehhez alkalmazkodni kell a stáblista tetején is. Néhányan belenőnek feladatba, mások belekényelmesednek. Hol a mellény válik naggyá, hol a zakó szorít. Lesznek, akik továbblépnének és lesznek, akik egy tapodtat sem tesznek meg előre. 

Nincs előttem vitathatatlan statisztika, s brit tudósokat sem idézhetek, de a tapasztalatom egyértelmű: egy CEO legnehezebben a kulcsemberek cseréjéről dönt.

Több jó oka is van erre, a maga módján valamennyi érvényes is. Az első, hogy – jó esetben és egészséges kultúrában – ezzel korábbi személyes döntésüket írják felül. Benézte – hangzik az ítélet. Másodszor: a váltást indokolni-magyarázni kell akár a tulajdonosok, akár vezetőtársak és a szervezet egésze felé. Továbbá: átmenetileg nagyobb terhet vesz magára mindenki, mert szét kell osztani a munkát, és bizonytalanság is kerül a rendszerbe.  Menedzselni szükséges a keresést, körülnézni kívül és belül, kiválasztani a szerencsést, várni, amíg szabadul a korábbi munkahelyéről, és reménykedni, illeszkedik majd a csapatba.

Ha éppen nem végletesen tarthatatlan a helyzet, akkor inkább sokan behúzzák a kéziféket: – “Adok még egy esélyt” – mondják és korábbi elégedetlenségüket kezelhető kockázattá formálják inkább. Időt nyernek, pedig pontosan tudják: a korábbi választásra már nem támaszkodhatnak.  Legfeljebb, ha kapaszkodnak bele. Ez viszont lényegesen nagyobb erőkifejtést követel. Olyan energiát és figyelmet, amelynek máshol sokkal jobb helye lenne. 

Ezért nem mindegy, milyen válasz érkezik a címbeli egyszerű kérdésre.